Deborah Kerr

Deborah Kerr 1921-ben született Skóciában. Egy öccse volt. Édesapját, aki építész volt, korán elvesztette: a férfi megsérült az első világháborúban. Kerr táncolni tanult nagynénje bristoli iskolájában, és ösztöndíjjal bekerült a Sadler's Wells balettiskolába. Tizenhét évesen debütált Londonban, a Prométeusz című balettban. Kerr azonban úgy érezte, nem elég jó ahhoz, hogy balerina lehessen: túl magasnak találta magát, ráadásul látva társai ügyességét (mint Beryl Grey vagy Margot Fonteyn), meggyőzte magát, hogy sosem lesz igazi balett-táncos.^[12][13] Miután Kerr felfedezte, hogy érdeklődik a színészet világa iránt, különböző apró szerepekkel részt vett Shakespeare-drámákban. Első filmes szerepét George Bernard Shaw drámájának, a Barbara őrnagynak filmadaptációjában kapta (Major Barbara), főszerepben Wendy Hillerrel és Rex Harrisonnal, miután Gabriel Pascal, magyar származású producer egy étteremben odajött hozzá.^[12]

A brit filmiparban sorra kapta a főszerepeket, mígnem 1943-ban Michael Powell és Pressburger Imre kiválasztotta őt a Blimp ezredes élete és halála című filmjébe. Kerr az ezredes női ideáljait testesítette meg háromféleképpen. A film forgatása közben ő és Powell szeretők lettek.^[12] Később Powell remélte, hogy Kerr elvállalja a neki felkínált szerepet A Canterbury Tale című filmben, azonban Gabriel Pascal már leszerződtette a színésznőt a Metro-Goldwyn-Mayerrel. Kerr szerelmi ügye véget ért Powellel, miután a színésznő Hollywoodba ment filmezni. Első szerepe a Tökéletes idegenekben volt Robert Donattal az oldalán. Egy bugyuta párt játszottak, akik azonban a háború alatt tapasztaltaktól hatalmas változáson esnek át. 1945-ben nyolchetes színházi turnéra ment a Gázláng című thrillerrel. Járt Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban is, és a turné alatt találkozott Anthony Bartley brit pilótával, aki első férje lett.

Kerr karrierje akkor indult be igazán, mikor 1947-ben főszerepet kapott a Fekete nárcisz című filmben, amely nemzetközi sikert ért el, a színésznő pedig lehetőséget kapott, hogy Clark Gable-lel A házalókban játszhasson.

1949-ben Oscarra jelölték az Edward fiam című filmben nyújtott alakításáért - amely mellesleg Robert Morley angol író színdarabjának adaptációja volt -, ennek ellenére a film nem vonzott nagy érdeklődést. Kerr a Kérlek, higgy nekem forgatása után kedveszegetten vallotta be, hogy nagyon szívesen játszott volna az Afrika királynőjében, amelynek jogaival már a Warners stúdió rendelkezett.^[12] Helyette egy másik afrikai történetben adódott lehetősége a színésznőnek, cím szerint a Salamon király kincsében. A film nagyszerűen szerepelt a közönség előtt, ezt pedig követte egy újabb kasszasiker, a nagy költségvetésű Quo vadis.

1952-ben Deborah Kerrt választották a Most és mindörökké című film főszerepére, miután Joan Crawfordnak összetűzése támadt a rendezővel az operatőrt illetően. Kerr három hónapig képezte beszédkiejtését, hogy megszabaduljon az akcentusától, vörös haját pedig szőkére festette. Alakítása sokkolta Hollywoodot és a rajongóit is. Ikonikussá vált az a forró jelenete Burt Lancasterrel, amikor a tengerparton fekszenek egymásba gabalyodva, a hullámok pedig körbe ölelik őket. Kerrt újabb Oscarra jelölték. Ezután a színésznő a Broadwayen is debütált a Tea és vonzalomban, amiben egy iskolaigazgató feleségét játszotta, akinek komolyan meg kellett győznie egy tanulót annak beállítottságát illetően. A darab filmváltozata megsínylette a cenzúrát, a színpadi teljesítménye azonban elismerő kritikát kapott.^[12] 1955-ben karrierje a csúcson járt, mikor megkapta Anna Leonowens szerepét az Anna és a sziámi király című filmben, amely meghozta számára a harmadik Oscar-jelölést. A filmben IV. Ráma király (szerepben Yul Brynner) a gyermekeihez és feleségeihez hívja meg a brit Annát, hogy tanítsa őket, közben maga is nagy változásokon megy keresztül.

1956-ban ismét egy apáca szerepét öltötte magára, mint a Fekete nárciszban, az Ég tudja, Mr. Allison című filmben - újból Oscar-jelöléssel a zsebében. A következő évben Cary Granttal játszott a Félévente randevúban, amely a színésznő egyik kedvenc filmje volt.^[12] A következő évben Kerrt ismét jelölték Oscarra a Külön asztalokban nyújtott alakításáért. A vélemények azonban megoszlottak Kerrt illetően, egyesek túl mesterkéltnek vélték.^[12]

1959-ben Kerr újra Yul Brynnerrel játszott Az utazás című filmben, amelynek társszerzője Peter Viertel volt, Kerr későbbi második férje. 1960-ban a Csavargókban a színésznő egy megrendítő játékot mutatott be egy elnyomott, rongyokban járt feleségről, amely meghozta számára az utolsó Oscar-jelölést, de a díjat nem kapta meg. „Nekem kellett volna nyernem. Nekem!” - nyilatkozta Kerr, és sokan mások is egyetértettek vele, azonban ez a Modern kaméliás hölgy éve volt Elizabeth Taylorral a főszerepben. A hatvanas években már csak másodrangú filmekben szerepelt, nem kapott nagy visszhangot. A hetvenes években színpadon lépett fel, 1982-ben tért vissza tévéfilmek erejéig, mint Agatha Christie novelláskötetének, A vád tanúja és más történeteknek feldolgozására. Kerr 1984-ben életműdíjat kapott a cannes-i filmfesztiválon. A színésznő hivatalosan is nyugdíjba vonult, férjével Svájcba költöztek. 1994-ben Kerrt Oscar-életműdíjjal jutalmazták. Deborah Kerr 2007-ben hunyt el, Parkinson-kórban szenvedett.^[13]